VERSEK Vissza a versek oldalhoz Vissza a hangzó oldalhoz HANGZÓ

Thándor Márk

A föld gyermeke

Tükrök potyognak az égből,
áldott, pici cseppek.
Lehullva vizi folyammá lesznek.

Anyjuk a felhő, apjuk a szellő,
egyre több a kicsi tekergő.

Fogocskáznak, kergetőznek,
földre hullva levetkőznek.

Levetkőznek, szeretkeznek,
önkivűlten hemperegnek.

Hemperegnek, elvegyülnek,
a tömegben elmerülnek.

Elmerülnek, s itatnak,
növényeket fakasztnak.

S végűl anyaként élnek,
a föld gyermekének.

 

Úton vagyok!

Tétova réten álltam,
hasztalan fabrikáltam,
hallottam szárnyakat,
lappangó árnyakat.
Hideg volt és fáztam,
gondolataimtól áztam.

Egy napon megdöbbentem.
Falaimat ledöntöttem,
elindultam, visszanéztem,
útravalót kéregettem.

S most ezen úton sietek,
körülöttem tágas ligetek,
völgyek és hegyek,
utamon tovább megyek.

Tovább megyek, tovább megyek,
hogy ember legyek!

..............................................................
Elindultam rögös úton felfelé,
nem tudom mikor válok emberré.
El kell jutnom nekem még a hegyekig,
magos, magos, nagyon magos egekig.
...............................................................

Megtévesztett öntudat

Egy kalandnak tűnő pillanat tart fogva,
lelkemet marcangolva,
kételyek , s kérdések férgei esznek,
belső énembe mennek.

Üressé akarok válni,
szabadon a semmiségbe szállni,
nem gondolkodni, s nem lélegezni,
önkivületi állapotba helyezkedni.

Nem tudok kopár lenni,
játszadozó lénynek élni,
ki olykor halott élve,
kit nem érdekel a világ szépe,
kinek szeme elött az ösztön,
az átkozott rögtön.

..............................
Zavart voltam, s harcoltam ellenem,
csábítás illata terítette be lelkem.
Küzdöttem, de elbuktam,
az életvizsgán megbuktam.
Játék voltam, ez az én bajom,
de játszani velem, nem hagyom.
(Most mosolygok magamon)
...............................

Férfi vagyok, s hiú,
vagy tán még kicsinyke fiú.
Gyenge, s sérthető,
össze-vissza verhető.
Ha nem lennék, nem írnék,
könnyedén felejteni bírnék,
de nem tudok.
Örülök!!

A Fehér Lelkű

Gondolatom hóval borított ösvényen siklik,
hol hallani a növekedő cserjét,
az erdő csendjét.

Mellettem piciny madarak hódolnak a télnek,
csupa-csupa szépséget mesélnek.
Jobb felől pedig egy ágaskodó szarvas,
kinek szerenádot szaval egy farkas

Szemben egy fehér lelkű ember,
érdekes, fehér szakállas fejjel.
Nem szól hozzám, csupán int felém,
elindulok a hópelyhek szőnyegén.

Egy kis házikóba vezetett,
szeretett nyugalommal etetett.
S midőn leszállt a csillagos este,
a szakállas ember pipáját kereste.

Akkor még nem tudtam, hirtelen mitől égek:
Belémköltözött a Fehér Lelkű, a fia és a lélek.

Korhadó padok között

Hűs köveken századok nyoma,
megkopott már az ősök kora.
Fények lopódznak töréseken,
szobrok állnak lőréseken.

Néma sorban gyertyák állnak,
nyiladoznak lelki szárnyak.
Amott egy lány zokogva térdel.
Vajon mit tett előző éjjel?

Bicegő koldus felfelé néz,
mintha e létet nem értené.
S itt ülök egy padban én is,
előttem kereszt, kérdés gyötör mégis:

Élek, de hogyan, miért és minek?
Halok, de miért, mikor, és kinek?
Élek, halok, hogyan, miért?
Élek, halok, minek, kinek?

Felült a lány, már nem zokog,
szemei még nem boldogok.
Még csupán szomorúan nyugodt,
de nyugodt, de nyugodt.

Est

Oly jó az esti órák fénye,
a csillagos égre nézve.
S oly jó a fáradtságnak leple,
mely óvva lep be.

S oly szép a hold iramló árnya,
mely telten sugárzik az éjhomályba,
s a vidáman éneklő lég,
mit oly régóta vártam én.

Köszönt engem az ágy, s a párna,
nyugovóra kéne térni mára,
s ha szemem pillái egymáshoz érnek,
hálaszót éneklek én az éjnek,
megfordulok, s álmodom,
egy másvilágba távozom,
s ha majd helyet cserél a hold, s a nap,
meglátod vidám lesz a holnap.

Fény és kép

Verset írni késztet
e szép kísértet.
Maga mögött léptet
a Fény.

Elöttem körök,
lelkünk az örök,
távol a közöny,
s közel a Fény.

Mellettem barát,
fölöttem magány,
szívemen vak árny
száll a Fény felé.

Suhanó pillanat
szememen áthalad,
szívemben megmarad
a kép.

Esti csendben,
lelki rendben
lebben
a Fény.

Nyugvó napban,
felho habban
villan a kép.
Álmos éjben,
forró kéjben
ébred a test.

Kelo tusa
égi vörösre
fest.

Testem vétség,
lelkem kétség,
hajam zilált,
szívem kiállt
a Fény után.

S gondolatban,
minden pillanatban
megborzong bennem:
szívednek rabja lettem.

Kárpátalja, édes haza

Kárpátalja, édes haza,
nézz nehéz sorsú fiaidra,
Adjál reményt, kitartást.
Isten bizalmát.

Magyarok sziklák között,
Isten színe előtt,
harcolnak a nemzetért,
a népi szellemért,
mit földhöz dagaszt a Porta,
nemzettségeket széjjel szorva.

Kárpátalja, édes haza,
nézz nehéz sorsú fiaidra,
Adjál reményt, kitartást.
Isten bizalmát.

Dicső Nép nézz magadra,
bízzál önmagadba',
Járj elől, s ne nézz hátra,
légy Isten sátra,
mi befogad, nevel, s véd,
Isten sátra légy!

Kárpátalja, édes haza,
nézz nehéz sorsú fiaidra,
Adjál reményt, kitartást.
Isten bizalmát.

Ne szíts átkot,
bárki bántott.
Ne szídd a sorsot,
mit Isten reád osztott,
Ne látszon orcádon bánat, fanyar,
légy igaz Magyar!

Kárpátalja, édes haza,
nézz nehéz sorsú fiaidra,
Adjál reményt, kitartást.
Isten bizalmát.

Az őszi levél

Fénylik a földre hullt levél,
kismadár a fenyőn henyél.
Tarka-barka színek lopódznak,
levélszőnyegek fonódnak.

Szárad a kóró, izzik az ág,
harkály barát kalapál.
Boldog a piros, a sárga, meg a zöld,
a forró nap és a föld.

A fák gyengéden ölelnek,
a levelek a szélben hevernek,
föl, s még feljebb szállnak a légben,
megpillantottak valamit az égen.

A földön szőnyeg vár rájuk,
hol beteljesül álmuk:
néhány évtized múltán,
fiatalon lengenek egy lombkoronán.

Betyár arcom nincs nekem

Van nekem egy kedvesem,
féltik tolem rendesen.
Attól félnek rossz leszek,
görbe útra tévedek.

Nem vagyok én rossz legény,
csak szerelmes szívem ég.
Olébe, ha fekhetem,
néki adom mindenem.

Óvom, féltem kincsemet,
betyár arcom nincs nekem.
Miért féltik, nem tudom,
óvom, féltem, mint tudom.

Mennék véle messze el,
völgybe le és bércre fel.
Mikor jön el úgy velem,
hogy nem kísért a féltelem?

Esti köszöntő

Hunyd le szemed, s lásd az édent,
áldott, meleg hóesésben.
Táncoljanak hegyek, völgyek, fények.
Engedd, hogy szeressenek téged.

S ha már lengedezik az álom,
nyújtozz végig a pihe-puha ágyon,
hagyd, hogy csodáljanak az éjben,
lángoló csillagok az égen.

S akkor én is becsukom szemem,
arcodat csillagként lesem,
táncolnak álmok, vágyak, fények.
Engedd, hogy szeressenek téged.

Ablakon innen

Csillagos égen látszik a holnap,
csillagképben tekint a hónap.
Szeszélyes szellő suhan a fákon,
apró szirom rezzen az árkon.

Harmatcseppben alszik a fűszál,
Halk neszek közt álma felszáll,
Szende sötét, foszlik az este,
Halvány pírt az egekre festve.

Egy méla gondolat magára döbben
az arra tévedt laza ködben.
S pirkadatban arra kelek,
megszólítnak szelíd szelek.

Altat a szó

Altat a szó,
Szemre lehel az éjfeli csend.
Szunnyad a fény,
Sok katonával ballag az ég.

Gyertya pislog, izzad a szív,
mámoros ködben a vágy szava hív,
S szerelmes álmunk lihegni kezd.

Advent

Illópárlat a tálban,
Mécs az asztalon,
Havas utak fölött
Száll a fény,
Angyalszárnyakon.

Hirdeti a létét,
Mutatja az utat,
Emberi múltammal
Szemem,
Csillagot kutat.

Kinyitom kapumat,
Had menjen, mi
Nyugalmat itt nem lel,
Betér a jászol s
Egy szellő reám lehel.

Nincsen földi kincsem,
Erényem kevés,
Mindenem, mim lehet,
Leteszem e jászol elé.
Még gőzölög a tál,
Ég a mécs,
Köszönt ez Adventi éj:
Fénnyel telt téli sötét.