És akkor Mika egy retteneteset ordít.
A közönségen döbbenet, az erekben megfagy a vér, az első sorokban ülő gyerekek önkéntelenül sikítással válaszolnak, ez az első reakciójuk. Lehet, tán még nem értik igazán, hogy Mikából miért szakad ki ez a panaszos, keserű, kétségbeesett hang azután, hogy eléneklik az utolsó verssort: „Így végezték bús hatalmak, / olcsó víz a magyar harmat, / sárba hull.” Tán nem olvasták még ezt a Kosztolányi-keservest, a Rapszódiát, benne azt, hogy „a magyar a nagyvilágnak árvája”, meg hogy „ebek vagyunk és cselédek”, így nem nyilvánvaló az sem, hogy a csöndet felhasító ordítás - visszautalás: „Jaj, ha szám egyet kiáltna, / kitűzném a kapufára / szívemet.„
Lecsap a Misztrál
A koncert persze anélkül ér véget, hogy bármit kitűznének a kapufára, még szívet se, van annak elég baja egy ilyen este, össze is szorul olykor, megdolgozik alaposan. Az agyról nem is beszélve: befogni sem igen képes mindent, ami árad a pódiumról, Balassi Bálint, Baudelaire, Ady Endre, Kassák, József Attila, Radnóti, Dsida Jenő, Mécs László, Reményik, García Lorca, Buda Ferenc, Döbrentei és ki mindenki még! És hömpölyög, olykor dübörög, olykor meg légiesen lebeg a zene. Széktámla feszül a hátadnak, idegeid is kipányvázva, egészen rád telepszik a lüktető hang. Lecsap a Misztrál. Ez a Misztrál nem a Rhőne völgyét gyakorta végigszántó északi vihar, nem is olyan, mint a Kárpátokat uraló bukószél, a Nemere. Ez a Misztrál egy jól ismert zenész négyes. Névrokonához csak abban hasonlít, hogy ez is - nagyon erős. A Nemeréhez meg annyiban, hogy ennek is a Kárpátok karolta földhöz van köze. De ahhoz nagyon.
Sorolnak egymás után a dalok, József Attila Csendje, aztán Ady hírleli Az Úr érkezését, Thándor Márk verse beszél A föld gyermekéről, és persze Dsida, vele a nagy azonosságérzés, igen, el kell mondani általa, hogy Isten szeret. Kell. Kapaszkodónak.
A koncert előtti percek nem sok jót ígérnek. Odakinn még nem sötétedett be, az aulába az üvegfalon át árad a fény, tágas a tér, hogyan sűrűsödik hát itt össze a levegő, hogyan zár majd a láthatatlan kapocs a zenekar meg a közönség közt? Lásd, még a hallgatóság java is a legfiatalabbakból áll. A dabasi Táncsics gimnázium diákjai. Aprók is vannak köztük, kisiskolások. Azért erősítést is kaptak, itt van persze a tanári kar és az anyanyelvi vándorgyűlés vendégei is. De nincsenek még itt a varázslat pillanatai. Majd azok is eljönnek.
Most még csak melegít, hangolódik a fiatal közönség.
Emlékszel, ott, azon a másik koncerten a terem tömve volt, álltak sokan, a lépcsőn zsúfolódtak össze a kint rekedtek, de kitartottak, és - előtted van ma is - kirí egy szép lányarc. A lány kitartóan néz előre, néha egy-egy verssort mormol maga elé, ismeri a dalokat. Sorjáznak egyre az énekek, sodornak magukkal mindenkit, aztán fölszabadult sóhaj, taps, de minden kezdődik elölről. Lehet-e még fokozni? - kérdezed magadban; lám, lehet. Bámulod te is a pódiumot. Nem fárad a négy muzsikus, mindent kiadnak. S még fontosabb - átadnak. Balassi szól általuk: „Óh, én édes hazám, te jó Magyarország, / Ki keresztyénségnek viseled paizsát” - itt tartanak, amikor látod, a lány sír. Miért sír itten ez a szép leány?
Hát van, hogy sírni kell.
Angyal, vezess!
Pedig még nem is jött Dsida és a zene lágy lejtőjére simított méltóságos vers, az Isten szeret: „Az este bús, a szél irigy. / Parányi mécs be szürke így. / Susog, beszél száz sírverem / és messze egy tükrös terem. / Sok bánatunk, kevés derünk - / angyal, vezess, gyerünk, gyerünk! / Forogni fog sok fürge kör, / villogni fog ezer tükör. / Egy árva mécs, egy kis szavam: / ezernyi mécs, ezer szavam. / Valami nagy, sötét keret. / Az ember sír. Isten szeret.”
Egymásra lelt hangok
A csönd visz vissza a jelen időbe. Éppen vége egy dalnak. A gyerekeken látszik, megfogta őket. Mégsem tapsolnak. Megérezték, itt most többet jelent a csönd, mint az ünneplés.
Észre se vetted, szépen, módszeresen körülkerített a Misztrál.
Tizenegy éve találkozott egy csapat, a mai együttes. A költészet legnemesebb sorait fonják dalaikba. Hivatásuknak tekintik a magyar irodalom és népzene megismertetését, átmentését.
Heinczinger Miklós - furulya, klarinét, doromb, ének.
Tóbisz Tinelli Tamás - akusztikus gitár, ének.
Török Máté - cselló, gitár, mandolin, okarina, koboz, ének.
Hoppál Mihály - nagybőgő, saz, brácsa.
Csóka Sámuel - hangmérnök.
Lemezeik: Ébredés, 1999; Ösvény, 2002; Mezőn széllel járók - Balassi, 2004; Megkopott harangszó, 2006; Adventi lemez Sudár Annamáriával, 2006; Dsida Jenő 2007.
Díjaik: Kaláka Folkfesztivál, fődíj, 1998; Gödöllői dalfesztivál, fődíj, 2000; Bartók Béla-díj, 2006; Balassi-emlékérem, 2008.
Históriás ének hullámzik, szilaj népdal attakja jön, klasszikus vers sorai beszélnek múltról, mai verselő üzeni, hogy van még miért itt lenni, mindezt zenébe sorolva. Akusztikus gitár felesel nagybőgővel, basszusfurulyát indián furulya vált, mandolinhang csibészkedik a cselló bársonyával, klarinét szava simul a koboz pengéséhez. Három énekhang kapaszkodik egymásba, a három aztán különös hangzásban ötvöződik, egészen misztikus a hatás. Nem tudni, mi a titok, koncertek százain fogta már meg a közönséget ez a varázs. Azt mondja egyikük is, másikuk is, semmi sem véletlen, a találkozásuk sem, meg az sem, hogy a hangjaik is így leltek egymásra, támogató másikra. A különös zengés: mint a sámánének adta bódulat.
A kőpadlós aulában már forró koncerthangulat. „Szeretni lángolón hazát s nemzetet” - éneklik Bajza József Sóhajtását a fiúk. A közönség hagyja elszállni az utolsó hangokat, még kivár, de a röpke csöndet aztán hatalmas taps szaggatja darabokra. Tanárok, nyelvész vendégek és diákok ünneplik a négy zenészt. Jó idő ez egy ilyen koncertre, persze: ünnepek egymás nyomában, a március 15-re felhangolódott, aztán húsvétvárásba fordult fiataloknak inkább lehet mesélni történelemről, magyarságról, hitről, mint máskor. És a négyek mesélnek, verssel, zenével.
Ismét egy filozofikus dal. Elöl a kislányok, lehetnek tíz-tizenkét évesek, feszülten figyelnek. Oldalt három nagyobb, mindegyik amolyan „iskola szépe”. Gondolná az ember, rockkoncertre inkább járnak. Akárhogy is, itt vannak, értőek, érdeklődőek. Megfogja őket az énekelt vers. A vokalitásuk fantasztikus - mondja egyikük a társának. És maradnak, végig.
Rajongásig
A Misztrál-fanok már a koncert utáni nap üzennek az internetes vendégkönyvben. „Vio” írja: „Sziasztok. Tegnap voltatok nálunk a gimiben és nagyon élveztem minden dalotok onnan a páholyból. Mint kiderült, Laci atya személyében egy közös ismerősünk is akad. Remélem, még sokat látlak és hallak titeket.” Egy másik fiatal pedig, akit nagyon megfogott a zene: „.ez azért furi, mert 13 éves vagyok és inkább a rock jön be, de ti JÓK vagytok!” Árad a szeretetpatak az üzenőfalon, szemezgetek belőle. „Újból és újból elvarázsol a zenétek” - fogja rövidre valaki, más régi emlékez idéz: „Pár éve a Misztrál-fesztiválon, amikor egy nagy zápor zúdult a nyakunkba a koncert alatt, voltatok olyan varázslatosak, mint ma délután a kókai templomban.” Vagy: „Egészen különleges csokrot nyújtottatok át nekünk az este, tele bús-vidám dalokkal, szívbe markoló versekkel.” Külföldi rajongó: „Egy hete fedeztelek föl Benneteket a világhálón kószálva itt, Angliában. Fantasztikusan jó zenét csináltok, csak hallgatom és hallgatom és nem tudok betelni vele! Isten áldása kísérjen Titeket és még sok-sok dalt, megzenésített verset tőletek!” Másvalaki épp külföldre készül: "Indulunk az iskolámmal Belgiumba. A cserediák-találkozó végén a műsorunkat a Ti dalaitokkal zárjuk, így ismertetve meg a belgákkal a magyar zene szépségeit. Képzeljétek el, ahogy a 72 középiskolás énekli a Rapszódiát, a Dózsa fejét, a Túl a jégmezőkön-t és az Estét." Kubik Anna és Selmeczi Roland is üzen, Nagy Gáspár versét ajánlva a zenészeknek: "aki a félelmen túli tartomány / dalokra elszánt kölyke". És így tovább, árad az üzenetfolyam: "Aki átélhette, más emberként tért haza - lelkében kis rőzse-dalokkal"; vagy "Egy más világba, egy más dimenzióba varázsoltok el minden alkalommal, és ez olyan csodálatos! Köszönöm!" Aztán egy meghökkentő, megható bejegyzés: "Gyógytornászlány vagyok, aki a Misztrál-dalokkal simítja ki a betegek lelkét óra után."
Tényleg ilyen élmény ez a dabasi koncert is. Kisimítja az ember lelkét. Előtte persze jól fel is zaklatja, mert nem egykönnyen feldolgozható mindaz, amit elmúlt időkről, magyarságról, sorskérdésekről, istenkeresésről, hitről beszélnek el a zene és a versek által. Valaki úgy fogalmazott egyszer, közvetítő ez a zene Isten és ember között. Másvalaki, egy blogger minden pátosz nélkül, három egyszerű szóban fogalmazza a lényeget: "Jó, hogy vagytok!"
Titkok nyitja
"Misit most hallottam először gitározni, hát leesett az állam! Nagyon profi! És persze a többiek is: Máté gyönyörű mély hangja, Mika, ahogy teljes beleéléssel énekel, Tamás virtuóz gitárszólói." - a naplóbejegyzések egyike, benne kellő mennyiségű Misztrál-elfogultság.
Tényleg, honnét jöttek tizenegy éve ezek a fiúk? S ami még fontosabb, merre tartanak?
Hárman sok évig tanultak zenét. Máté a komolyzene felől araszolt, sokáig csellózott. Mika klarinéton edződött. Tamás hegedülni tanult, majd pedig a klasszikus gitár felé vette útját, rockzenét játszott, aztán visszatért az ősforráshoz. Misi nem tanult semmit. Igazi autodidakta - mondja ő. - Misi így született, hihetetlen muzikalitással, bármilyen hangszeren megtanul játszani, ha akar - jellemzi zenekari társa.
A tehetség önmagában persze még nem magyarázat a sikerre. Kell valami más. Az elmélyültség például, ahogy közelítenek vershez és zenéhez. A merészség, ahogy Mike Oldfieldet moldvai népzenébe, egy kecskés dalba építik. A játékosság, hogy képesek egy népdalt szvingesen előadni, de egyáltalán nem karikatúrába fordítva. Legjellemzőbben pedig - tudnak elkötelezettséget sugározni, értéket mutatni, súllyal, férfikomolysággal, anélkül, hogy zászlót lengetnének, hogy hittérítő szándék sütne róluk. (Misi: A zenéért csinálok mindent, ez az örömöm. Persze vannak olyan céljaim, mint a többieknek, a nevelés, magyarságtudat-élesztés, de csak suttyomban, jelszavak nélkül, egy komplex élménycsomagot átadva a közönségnek.) Dalaikban 1456 éppen úgy megjelenik, mint 1956; és egyáltalán, ami fontos a múltból és a jelenből. (Máté: Hitvallásunk legfőbb eleme a hitelesség. Az igazság kimondása.) Nem csak a művészetben élnek, a való világban is jelen vannak, amikor épp nem zenélnek: matematikusként óraadó az egyikük, a másik olykor szintén tanít, szociális munkás a harmadik, a váci egyházmegyénél dolgozik a negyedik. (Mika: Harmóniában élni a természettel, családdal, a társadalmi környezettel, keresztényi módon.) Zenéjüket át- meg átszövi a misztikum. (Tamás: El kell tudnunk hinteni azt, ami Istentől való.)
Már közel vagy még messze vagyunk a négy férfiember képviselte dolog közös tartalmától? Tán Nemeskürty István szavai visznek közelebb hozzá: magyarnak lenni világnézet.
Klubokat szerveznek. Koncerteznek itthon és mindenütt a Kárpát-medencében, ahol a mieink vannak, de eljutottak sok országba, a tengerentúlon élő magyarokhoz is. Évente rendezik a Regejáró Misztrál-fesztivált, "válaszként" Vörösmarty sorára: "Kell-e dal, szép és varázsló, / Kell-e szép rege, / Vészbe játszó és derűbe, / Mint hazánk ege?" Nem szabadulnak már soha az önként vállalt béklyótól, amit Tompa Mihály szavaival maguk is hirdetnek: "Legyen a dal fájdalmas, merengő, / Fiaim, csak énekeljetek!"
Sikerre vannak ítélve. És szeretetre.
Most, így, ünnepelőn különösen fontos hallgatni dalaikat. A húsvét misztériumát átélni segítenek.
Annak a kétségbeejtő pillanatnak a feldolgozásához is erőt adhatnak, amikor az ember ráébred - akár a Mester - az egyedüllét próbatételére; amikor ijesztő értelmet kap a verssor: "Körülnéztem: szerettem volna néhány / szót váltani jó, meghitt emberekkel, / de nyirkos éj volt és hideg sötét volt"; amikor minket is elfog a "tompa borzalom", a "mély állati félelem"; amikor nagycsütörtökön ráébredünk, hogy kevesen vagyunk; amikor szembesülni kényszerülünk a „Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt, és mind aludtak.” valóságával, a magányvalósággal, a magunkra utaltsággal.
És amikor úgy érezzük, már végképp nem tehetünk semmit, akkor még ott a lehetőség: hitet, erőt gyűjteni elmegyünk egy Misztrál-koncertre.
|
