KORTÁRS IRODALMI ÉS KRITIKAI FOLYÓIRAT Főhajtás VI. Megkopott harangszó, 1456–1956. Sokadszor hallgatom a múltidéző, jövőbe sodró verssorokat, dallamokat. Nagy László: Varjú-koszorú. A ciklus címe, amelyben a vers 1975-ben megjelent: Vérugató tündér, 1956–1965. A költemény első sora: Sortüzek döreje szédít... 1956-ban vagyunk. Török hangszer, a saz – Hoppál Mihály kezében jajongó – húrjai égetik szívünkbe a történelmi fátumot: mint hajdan, ötszázötven évvel ezelőtt, ötven éve ismét idegenek, barbárok zúdultak álmainkat sárba tiporva, vágyainkat megalázva, országunkat romba döntve, hódítóként hazánkra. Ünnepélyes, lassú gyászzene: Török Máté orgonazúgású hangja. Pesten esik a hó. Buda Ferenc költeménye talán 1956-ban, talán 1957-ben a börtönben született. Túl a falon – ezt a címet kötetének 2006-ban adta a költő, amikor már (rég) túl volt a (börtön)falon. Fél évszázaddal ezelőtt írta a lemezen megszólaló másik verset is: Mécsesszemű remény. 1956 nyomorúságos telén, a vérrel, hóval borított, fájdalomba burkolódzott Budapesten csak mécses volt a remény, amely halálra sebzett szívünkben világított. Vagy talán csak pislogott. Lelkünkbe mar Tobisz Tonelli Tamás riadt hangja: Jönnek érted, jönnek érted, jönnek érted... Képes Géza rettegett így azon a télen, egy csendbe rohadt hajnalon. Menekülni? Késő. – 1956 novemberének világtörténelmi verdiktje: Consummatum est. Elvégeztetett. Csak hittük, hogy feltámadunk, álmodtuk, hogy feltámadhatunk! De 2006 vérfoltos őszén ez a négy ifjú ember tudja, hiszi, hirdeti: van feltámadás. És Heinzinger Miklós hangja belehasít a sötét múltba, a mai homályba: Ne félts engem, ne rejts engem, ne félts engem, ne óvj engem... Ránk szakad az éjszaka? Túléljük! Ránk zúdul Ázsia? Túléljük! Nyakunkon újra a bolsevik csürhe? Lerázzuk magunkról a mocskot! Lelkünkben megkopott a hőseinket idéző déli harangszó? A béklyózó szürke némaságot túlzengi bennünk az égiek harsonája! Túléltük a poklot, s ha akkor túléltük, túl fogjuk élni most is! Múltban bolyongó gordonkahang: Poljuska. Akik éltek már akkor, emlékeznek: Poljuska, te drága... – énekeltük, örömódával köszöntve a felszabadító szovjet hadsereget. Aztán másodszor is belehaltunk a felszabadításba. 2006 őszén Sipos Gyula verssorait énekelve siratják a múlt halottait a mai fiatalok. Az anyja, mint az én anyám, Könyvekkel körülbástyázott parányi szobámban ülünk, fiatalok koszorújában egy öregember. Együtt emlékezünk a múltra, együtt álmodunk a jövőről. 1956 álmairól, reményeiről, történéseiről mesélek, arról a pillanatról, amikor egy nemzet elfelejtett félni: Döntsd el, ki élsz itt e honban, Szekrény mélyéről előkotrom fél évszázada őrizgetett, megsárgult, régi újságjaimat. Kiss Dénes verse, Sinka István verse. Egy mondat a zsarnokságról... Irodalmi Újság, 1956. november 2. A múltam. A fiataloknak: a múlt. Együtt bolyongunk a labirintusban, együtt keressük a kijáratot. Ne várj tovább! Ma határozz! Csak magamban dúdolom, de együtt akarom énekelni a mai fiatalokkal a záró éneket, a régi református dicséretet. Jövel, légy velünk, Úr Isten, 1456-ban, 1956-ban, 2006-ban... És hangosan vagy hangtalanul, de együtt énekelünk: Bátorítsad mi szívünket... szüntelen... Sokadszor hallgatom a múltidéző, jövőbe sodró verssorokat, dallamokat. Szavakat keresgélek. Eszembe jut egy kétezer éves történet. Faggatják a farizeusok Jézust: mikor jön el az Isten országa? Jézus válaszol: „Az Isten országa nem jön el szembetűnő módon. Nem lehet azt mondani: Nézzétek, itt van vagy amott. Mert az Isten országa közöttetek van.” Lukács evangéliuma ma így szólal meg magyarul: „...az Isten országa közöttetek van.” Károli Gáspár évszázadokkal ezelőtt e szavakat így fordította: „...az Isten országa tibennetek van.” Tibennetek vagy közöttetek? Sokadszor hallgatom ifjú barátaim múltidéző, jövőbe sodró verssorait, dallamait: Megkopott harangszó, 1456–1956. Mert tibennetek van: közöttünk van. És halkan, magamban elmorzsolom Máté evangéliumának egy verssorát: „Akinek van füle a hallásra, hallja.” Szigethy Gábor |