FRÉDÉRIC MISTRALRÓL A NOBEL-DÍJAS KÖLTŐRŐL
/Z. Herbert: Barbár a kertben (1973)/A XII. század végéig Arles Provence fővárosa. A Saint-Trophime-székesegyház az utolsó alkotása ennek a fénykornak. Az ország politikai központja Aixbe helyeződött át, Marseille pedig gazdaságilag gyűrte le régi versenytársát. Azóta Arles csöndes vidéki székhely. A tenger és Camargue - a Rhone iszapos deltája - felől, ahol vadlovak és tulkok csordái legeltek, nedves szél fúj a városra. Forró fuvallat kel az Elő-Alpoktól, és a levendula, a forróság és a mandula illatát hozza. Nincsenek többé nagy események. A császár nem látogat el a városba. De a naptárban bőven akad ünnep, népünnepély és bikaviadal. Ilyenkor Arles föléled. A Boulevard des Lices-en nyüzsögnek a vendégek.
Ott-tartózkodásom utolsó napján elmentem, hogy fejet hajtsak Mistral előtt. A provence-iak ugyanolyan szeretettel emlegetik, akár a jó René királyt, Andegave hercegét, Provence grófját, az utolsó uralkodót, aki ennek az országnak függetlenségét megvédte. A mediterrán emberfajta jellegzetes képviselője volt. A zenének, festészetnek és színháznak pártfogója és rajongója, maga is írt verseket, a jogászatban is járatos volt, lelkesedett a matematikáért és geológiáért. A történészek azzal vádolják, hogy nem sokat konyított a politikához és a haditudományokhoz. A legenda nem törődik ilyen apróságokkal. A provence-iak sohasem felejtik el, hogy a bon roi Rene meghonosított egy új szőlőfajtát: a muskotályt.
Mistralnak, a parasztfiúnak igazi királyi hatalma volt Provence fölött, sőt új életre keltette. A költő apja csak két könyvet olvasott: az Újszövetséget meg a Don Quijoté-t. Valóban egy kóbor lovag hite kellett hozzá, hogy föltámassza a hét évszázaddal ezelőtt elfojtott trubadúrköltészetet, és azon a nyelven írjon, melyet kiűztek az iskolákból és hivatalokból, és a nép nyelvjárása lett. A provencal mozgalom kezdetei szerények. Hét fiatal költő 1854-ben Félibrige elnevezésű egyesületet alapított, és noha fennkölt célokat tűzött maga elé, könnyen a bor- és a pecsenyekedvelők vidám kompániájává süllyedhetett volna a Szép tekintetű félibrista, Frédéric Mistral nélkül. Első nagy poémája, a Miréio, 1859-ben jelent meg, és nemcsak barátai fogadták lelkesen, hanem Párizs legfőbb irodalmi szaktekintélyei is. Ez döntő hatással volt a művész karrierjére és a mozgalom sorsára. Mert Mistral betörése az irodalomba rendkívüli volt. A kihunyóban levő romantika korában megjelenik egy romantikus eszményeket megszemélyesítő költő, ösztönös népi énekes, és azon a nyelven ír, melyből a középkor leggyönyörűbb költészete született. Ha a valóságban nem létezett volna, ki kellene találni, mint Ossziánt. Éppen ösztönössége, könnyedsége és természetessége teszi a Miréió-t maradandó értékűvé. "Föltettem magamban, hogy a provence-i táj két gyermekében, kiket társadalmi helyzetük elválaszt, szerelmet gyújtok egymás iránt, azután engedem, hadd sodorja tova e gombolyagot a szél az élet váratlan fordulatai közepette . . ." Ez a költemény - talán népi Pan Tadeusz-nak is nevezhetnénk - a provence-i falu munkájának és napjainak, hiedelmeinek, szokásainak és legendáinak gazdag freskója. A kritikusok lelkesedése olyan eget rengető volt, hogy az irodalom panteonjából Homérosz, Hésziodosz, Theokritosz és Vergilius nagy nevét rángatták le, hogy Mistralhoz hasonlítsák.
A provence-i Vergilius nemcsak poémákat, verseket és tragédiákat ír. Újságot is szerkesztett, a Calendal Provencal-t (mely túlélte alapítóját), s a provencal helyesírás egységesítésén fáradozott. Mindenekfölött egymaga olyan művet alkotott, amin a mi időnkben tudósok egész serege dolgozna. Két hatalmas in quarto kötet (több mint kétezer lap), a Lou Tresor dóu Félibrige ou Dictionnaire provenca-francais címen. Ez azonban nem közönséges szótár, hanem igazi provence-i enciklopédia. Az imponáló grammatikai-lexikai anyagon kívül történelmi följegyzéseket, a szokások, hiedelmek és intézmények leírását is tartalmazza; emellett találós kérdések és közmondások gyűjteménye. Mistral nemcsak kitűnő költő volt, hanem temperamentumos Politikus is. Neki köszönhető, hogy a Félibrige az irodalmi bankettezők vidám köréből olyan szervezetté nőtt, melynek célja Provence nyelvének, szabadságának és nemzeti méltóságának megőrzése volt. A kulturális különállás programja egyre erősebben és határozottabban politikai mozgalommá alakult át. Esztendők múltán mindent elkövetnek, hogy e mozgalom körvonalait elmossák.
1904-ben Mistral, a trubadúrok utóda, elnyeri a legmagasabb irodalmi kitüntetést, nem a várúr szépséges leányának kezéből, hanem a dinamit föltalálójának alapítványából. A Nobel-díj összegét egy provence-i néprajzi múzeum alapítására ajánlja föl. A múzeum a Laval-Castellone reneszánsz palotában van, Arles-ban, a Miréio szerzőjének legkedvesebb városában. A kezdetet idézve ezeket írja: "Hogyan is gondoltam volna Párizsra a naivságnak ebben a korában? Bárcsak Arles, ez a város, mely az én látóhatáromon olyannak tetszett, mint Vergilius Mantuája, valaha a magáénak vallaná az én költészetemet."
A Forumnak nevezett tér - nevével dacolva -kicsi, csöndes, a közepén fák. Két korinthoszi oszlop és egy architráv a kis ház csúnya falába ékelve, annak bizonyságául, hogy valaha más világ volt itt. A téren platánok árnyékában áll Mistral szobra. Pontosan és realisztikusan ábrázolták a költőt; mintha a galambok kedvéért volna olyan széles karimájú a kalapja; szép szakálla, a gombok a mellényén, sőt még a cipőfűző is jól látható. A híres modell maga is jelen volt a szobor leleplezésén. Beszéd helyett elszavalta a Miréio első strófáit. Magas kort ért meg, a sors szelíd halállal ajándékozta meg a nagy vérengzés előestéjén. Élete vége felé már élő emlékmű volt, a hódolókat fogadta, mint Goethe Weimarhan, de nemcsek költőkke és sznobokat, hanem magát a köztársasági elnököt is. Hogy mit jelentett Mistral a Félibrige mozgalomnak, az halála után derült ki. A szervezet összezsugorodott, vidékies lett, széthullott. Még tartanak gyűléseket, még szervezkednek az írók, és megjelennek a provence-i folyóiratok, de mindez csupán bágyadt visszfénye az első félibristák lendületének és ihletének. Provence már nem az az egzotikus ország, mint a romantika idején. A párizsi kiadók nem várnak új Mistralt. Talán ő volt az utolsó trubadúr?
"És nem tudhatja senki
Mily vad vidéken át
Bolyong a rózsa, s tér haza."---------------------------------------------------------------------------------------
Egyéb írások:
---------------------------------------------------------------------------------------
