Dsida Jenő

Mégy lankadón és szelíden,
glóriásan és nézelődőn
a vattás békesség felé
véget nem érő jégmezőkön.

Kibomlott és havas hajad
meglobog és ismét elül.
Világító virágokat
ejtesz a hóba jelül.

Csend van, amikor megállsz
csendje hótömbnek, jéglemeznek.
Tisztán hallod, amint most
üvegszívem szirmai töredeznek.

A sötétség verse

Ó, virrasztások évszaka!
Vastagon fog a tinta, zordul.
A rozsdalevü éjszaka
már hatkor a kertekre csordul.
Reves fák nyirka folydogál
s te arra gondolsz: mennyi éved
van hátra még? Jaj meg-megáll a láb,
mert fél, hogy sírba téved.
Mondd, kissé mártottál-e már
hófehér cukrot barna lébe,
egy feketekávés pohár
keserű, nyirkos éjjelébe?
S figyelted-e: a sürü lé
mily biztosan, mily sunyi-resten
szivárog, kúszik fölfelé
a kristálytiszta kockatestben?
Így szivódik az éjszaka
beléd is, fölfelé eredve,
az éjszaka, a sír szaga
minden rostodba és eredbe,
mígnem egy lucskos, barna esten
az olvadásig itat át,
hogy édesítsd valamely isten
sötét keserű italát.

Túl a jégmezőkön I A sötétség verse I Kéne valaki I A Hangzó Helikon kötetben megjelent versek
Vissza a "versek" oldalhoz I Vissza a "hangzó" oldalhoz

Kéne valaki

Kéne valaki, sokszor kéne:
fiatal hugocska, vagy öreg néne.

Tenne nyakamba talizmán-láncot,
simítana el minden ráncot.

Este, ha némán ágyamba fekszem,
beszélne róla, ki a kereszten

függ, a falon és haldokolva
irgalmat dobál paplanomra.

[..]

ne legyen Mindenség, rohanó fáklya,
se kérdés, mely a szíveket rágja,

csak gyermekkor, hova visszamennék,
csak kisszoba, álom, emlék,

s mikor kitör a panaszom sírva,
mondaná: mindez meg volt írva, -

s mikor vad kínnal jajdul az elme,
- tenne úgy, mintha figyelne.

Túl a jégmezőkön I A sötétség verse I Kéne valaki
Vissza a "versek" oldalhoz I Vissza a "hangzó" oldalhoz